Az elmúlt hetekben egy ország izgult azon, ki lesz a Tankcsapda következő gitárosa, mostanra pedig Luke-ék meg is hozták a felelős

Az új tag vadabbnak ígérkezik, mint az előző

döntést: az új poszton eszerint Sid lesz megtalálható, akinek lépése miatt mostanság már összes barátja csak Bűnösként becézi őt, utalva arra, micsoda nehéz szerepben is kell majd helyt állnia ezentúl.
“Volt már egy-két bandám, de erről álmodni sem mertem, lényegében a ‘Csapda kazettáin nőttem fel, akár csak a Catering Queen!” – mesélte a haláli humorérzékéről is ismert Sid, majd belőtte, mennyi lehet majd a leendő tagságát elfogadó Tankcsapda-rajongók száma.
“Szex, pisztolyok és rock & roll” – kezdett bele izgatott hangon Luk Áts Feri, majd hozzátette: “ettől még ugyanazok a vörösinges kezdők maradunk, akik mindig is voltunk. Én továbbra is biciklin tekerek a sikerért, és ezen túl is ugyanaz a DIY (Died In York) zenekar leszünk, akiknek nem derogál egy hulla jó plakátolás a cívisváros főterén, illetve egy haláli buli utána a beachen.”
Arra a kérdésre, hogy vajon pótolni tudja-e majd Sid az előző tagot, a csapat basszerosa, Molnár Ferenc Caramel csak annyit mondott: “lövésem sincs”, majd gyorsan leellenőrizte, még mindig ő tud-e a legszigorúbban nézni a mindenkori tagok közül.
Sid már el is próbálta a Tankokkal a Mennyország Tourist című számot, és hagyományőrző jelleggel beszólt a No Thanx énekesének, hogy “inkább a halál, mint a hozzá hasonló nyálas tinibálvány-szerep.”

Örökké emlékezetes marad számomra az a tavalyi prágai kiruccanásom, melynek során szemérmesen magamra öltöttem kedvenc Master’s Hammer felsőmet, várván várva a hatást, melyet ottani metálos barátaimban kiváltok remélhetőleg ezzel. Nos, a csehek nem tűntek túl lelkesnek, és láttam ugyan az egyik bevásárlóközpontban egy Brutal Assault pulcsis srácot, de valamiért nem sietett viszonozni lelkes integetésem és felé küldött sátáni metálvillámat – no, gondoltam, fene belétek, de akkor sem adom fel! És lőn, az esti night clubba való betérésnek csak megvolt a foganatja: a kopasz biztonsági őr pólómat meglátva vad léggitározásba kezdett, megtoldva egy nemzetközi “Ahh, Master’s Hammer, czech metal” felkiáltással, mire én egy kaján “yeah”-vel nyugtáztam örömét, valamint a lelkemet elöntő boldogságot, hogy lám, mégis ismerik ezek ott nemzeti kultúrkincsük egy veretes szeletét.
Azon visszatérő bandák közé sorolhatóak, melyek a ’90-es évek hajnalán még jobbára elköteleződtek az ortodox, hagyományos alapokon nyugvó black metal mellett, mindazonáltal néminemű íz már akkor is megfigyelhető volt muzsikájukban, mely kettősséget az 1991-es debüttel sikerült is a korhoz mérten a lehető legtökéletesebben kiélezniük, egy mára méltán klasszikussá érett kiadványt létrehozva a Ritual képében. Egyszerre volt lendületes, epikus, mocskos és bizarrmód fenséges, melynek köszönhetően egyből a cseh underground elitjében találhatták magukat.
Egy év múlva a kettes Jilemnicky Okultista keretében még kevésbé tartották szem előtt a megszokott formákat, hogy aztán a három éves kimaradás után elkészült Šlágry-val teljes dicsőségében bontakozhasson ki megzabolázhatatlan, elementáris erejű zeneiségük, mely egy egészen feszült, nyomasztó atmoszférát teremtő lemezt eredményezett, néhányakat valószínűleg elriasztva ezzel, de az igazi fanatikusok bizonyára csak jobban fellelkesültek az ezen albumon hallható vészjósló, legszörnyebb rémálmokat felidéző szellemvasutazáson.
Tették ezt hiába, mert a csapat majd’ tizenöt évre takaréklángra kapcsolt, és egy válogatást leszámítva semmiféle életjelet nem adott magáról egészen a 2009-es visszatérésig. Tudhatjuk, mostanában nagy keletje van a retrónak, húsz évvel ezelőtt ténykedett vérbeli metal bandák visszatérésének, ám ha közelebbről vesszük szemügyre, itt inkább a Fleurety transzformálódását vehetjük relevánsabb példának, mintsem mondjuk az oldschool thrash fogatok reaktivizálódását. Mondhatjuk ugyanis, hogy a Master’s Hammer egy, a korábbiaktól élesen elütő produkcióval tért vissza, mely már-már közelebb áll az önmagában nem túl sokat mondó avantgarde metal világához, mintsem a black metal szigorúan vett szabályrendszeréhez. Persze ők sosem ragaszkodtak semmiféle bevett formulához, de a három éve kijött Mantras olyan szinten vegyítette a tisztátalan blackes megszólalást tőle teljesen idegen regiszterek sajátosságaival, hogy az általa előidézett hangulat túlzás nélkül volt mondható valamifajta ’90-es évek nintendós aláfestésével színezett, elborult prüntyögésekkel és kalandfilmekbe való izgalmakkal feldobott elvetemült fröcsögésnek. Sorjáztak a visszatérő korongon a jobbnál jobb szerzemények, experimentális zajkeltések, emlékezetes motívumok, melyek sajnos az idei, Vracejte konve na místo című korongon már kisebb hatásfokon, jóval kevesebb szenvedéllyel vannak elővezetve, ezáltal is csökkentve az előzőleg kikísérletezett hangulatviláguk különösségét, befogadhatatlanságát.
Pedig épp ebben rejlett varázsuk mind a ’90-es évek közepén, mind a Mantras dalaiban, de mintha most kevésbé sikerült volna kiugró, idáig nem hallott témákat összeszedniük. A vokál maradt ugyanaz az a rekedtes szóköpködés, de sajnos ezúttal az ezzel járó monoton borzalmaskodás néhol el is nyomja a billentyűs őrültködéseket, máshol meg csak simán utóbbiak vannak kevésbé fogós módon összerakva. Persze a friss szerzeményekkel sem lőnek nagyon mellé, és a hol keleti kígyóbűvölést, hol népmesei rugózást idéző aláfestések igen kellemes hallgatnivalónak bizonyulnak, csak mintha ezúttal hiányozna az a tőlük már megszokott kraft, ami olyan különlegessé tette minden egyes albumukat.
Ezúttal is cseh nyelven íródtak természetesen dalaik, mely erőteljesen hozzájárul a muzsikájukból áradó perverz összhatáshoz, de azontúl is mindig örvendetes persze, ha egy zenekar saját anyanyelvén szólaltatja meg számait.
A smirgliszerű énekszerűséghez egyébként néhol egy komikusan ható, magas hangfekvésű torok is társul, ezzel is elősegítve a kevéssé kibontakozni óhajtó zenei feszültségeket, kakofón csapongásokat. De nagyon jó a címadó tételben érkező, pattogósan szaggatott tiszta vokál is, az ilyen megoldások azok, melyek színt hoznak ezekbe a dalaikba is.
A mi életünkbe meg sötétséget, remélhetőleg valamikor majd egy koncert keretében is, mondjuk a cseh Brutal Assaulton.

A filozofikus hajlamú olasz zenekar hatodik nagylemeze igazi ínyencfalat lehet azok számára, akik még a 21. század hajnalán is hisznek abban, az igényes zeneiség és a metafizikus kérdéseket boncolgató szövegi oldal együttállása egy lehetséges alternatíva a hallójáratainkat célzó produkció tető alá hozása során. És bizony, a Lacuna Coil mindig is tartotta magát a manapság olyannyira érdektelenné vált értékelvűséghez, a maradandóság eszményéhez, melynek hála már 1999 óta kápráztatnak el bennünket nehezen befogadható módon, sokszor hetekig való rágódásra, újabb és újabb eszmélkedésre kényszerítve a fogyasztói társadalom sekélyességében olyannyira közönyössé, felszínessé vált társadalmat. Ezt bizonyították előző, Shallow Life című hangzóanyagukkal is, melynek koncepciójául az említett szürkeség, a 2500 éves nyugati kultúrát megtagadó, gerincét és sorsát vesztett emberiség áll, mely szomorú állapotot igen ironikusan ábrázoltak a mesterműhöz készült promóciós anyagokkal is: elegáns ruhákban fotózkodtak, ezzel élcelődve a prémes bundák és fényes láncok mögé rejtőző sivár lelkeken, és a sorok között is erőteljesen irányították rá figyelmünket egy eddig általunk fel sem ismert, mély igazságra: minden dolog mértéke az ember, de a mai létformák már nem mondhatóak embereknek, inkább csak istentelen, Hübrisz óvó karjaiba menekülő, szegényes olcsójánosoknak.
Most pedig egy szinttel ismét előrébb lépett a Lacuna Coil, ezúttal azt a fajta depresszív, önpusztításra hajlamos művészt megénekelve, aki felismeri a körötte lévő változtathatatlanságot, ürességet, semmiséget, és többé nincs kedve a piactéren beszélgetni az emberekkel (eddig sem tette, de ezután már nem is kívánja), mert rá kell döbbenjen: minden ember tudatlan, kivéve őt, a művészt, aki felismeri a többi ember tudatlanságát, ezért is különb náluk, akik nem ismerik fel önnön butaságukat.
Viszont nem lennének a kedvenc digó zenészeink, ha megmaradnának csupán a filozófia biztonságos keretei között, és várakozásainknak megfelelően ezúttal felismerték: nemcsak szemlélni kell az embereket, de meg is változtatni őket, szép szóval, vagy ha kell, akár erőszakkal is, hiszen a jelenlegi sárkorban való dagonyázás, és várakozás a leszúrásra, hát ez tényleg elképesztően alantas már. Realizálták Lacunáék, hogy itt a politika veszélyes talajára kell merészkedniük, meghozva ezt a döntést a legmegfelelőbb pillanatban. Hiszen mindannyian emlékszünk Berlusconi tavalyi visszalépésére, Mario Monti titokzatos kinevezésére, és ez bizony Christina Scabbia és elvbarátainak torkán is megakadt. Ezért is történhetett meg, hogy ezúttal egy kifejezetten reményvesztett, sötét tónusú, a világ posztmodern kiismerhetetlenségére fájdalmasan rácsodálkozó lemez született, melyben egyaránt felróják az olaszok nemzettársaiknak saját hazug világokat (a dalok során újra és újra felemlegetett “lies”), de megjelenik egyfajta kiábrándult világvége-várás is, melyhez bizonyára inspirációt jelentett számukra a hazánkban tevékenykedő Avatara (egykorvolt Bácsfi Diana) gondolatvilága is, melynek már régóta részét képzi az aranykor elé való vágyakozva tekintés, és a pártus Jézus ismételt iránymutatása is. Ezt egyébként az End of Time dalban fejtegetik leginkább Christináék, melyben alábbi sorok hűen mutatják Scabbiáék hitvallását említett témában.

“Cause i belong to you
Cause i am part of you
I am dying in your arms
It’s time to go”

Jól látszik, hogy a költő felemleget valamiféle magasabb rendű hatalom kötelékébe való tartozást, mely azonban mégsem nyújtja azt a biztonságot, melyet mindeddig beleláttunk világunkba: bizony, ez a lét számunkra könyörtelenül idegenné vált, ezért eljött a pusztulás ideje, mely valami újnak is lehet talán a kezdete, de egyszer úgyis el fog bukni ez az új dolog is.
Igazi gótikus magasztosságot felidéző, egyben romantikus sötétséget is megjelenítő dallal nyitnak, mely Trip the Darkness címmel vezet be minket egy olyan birodalomba, ahol egyszerre uralkodik az emelkedettség és a szomorú halálvárás, a fényességes égi csoda, valamint a magába zárkózott, önpusztító gyötrelem is. Rettentő világ, ezt már nem akarjuk megtapasztalni!
Aztán újabb merengős töltetet rejt magában az Against You, mely az amerikai Against Me! nevű punkcsapat létére kíván cinikus reflexióval szolgálni. A szerzeményben kibontakozik ugyanis egy saját bizonytalanságát felismerő, addig iróniával próbálkozó szerencsétlen sorsa, aki napról napra igyekszik lelki bénultságát viccesnek gondolt mutatványokkal feledtetni, de egyszer neki is számot kell vetnie életével, és rádöbbennie, hogy karbafont kéz ide, folyamatos trollkodás oda, a harangok nem érte szólnak.
Az ebben a számban kibontakozó egzisztencialista nanodrámát tökéletesen fejeli meg a Kill the Light Pilinszky-féle kozmikus magányérzete, mely az “égve hagytad a folyosón a villanyt” hétköznapi kínkeservére a “ma töltik zenémet” borzamával replikázik, bizonyítva, hogy valami igazság mégis csak van a SOPA/PIPA/ACTA/KUKAC tervezetekben, hiszen azok talán elhozhatják a mai értékrelativizmusból való keserves kikászálódás lehetőséget.
Az I Don’t Believe In Tomorrow gúnyos tükröt tart azon elveszett lelkek elé, akik a mindennapi betevőért való küzdelem során gondolatok nélküli robotokká váltak, és akiket aztán olyan jól lehet használni arra, hogy a jövőjüket elvegyék, hiszen úgysem veszik észre ezen leendő veszteségüket. A magyar felsőoktatásra való utalgatást ugyan visszautasították Christináék, de afelett sem érdemes átsiklanunk, hogy ebben a nótában kifejezetten arról beszélnek: egykor megbíztak a megszólítottban, de ennek vége, és most jön a bosszú. Így azért elég nyilvánvaló az üzenet.
Visszatérő metafora a szövegekben a “trust”, a “burn”, a “fire” és a “lies”, vagyis ha jobban belegondolunk, ebből a négy szóból lett felépítve az összes szöveg, méghozzá káprázatos hozzáértéssel, a szavakkal való játszadozás zsenialitásról árulkodó csúcsra játszásával!
A címben és a borítón való csáthi utalás pedig egy olyan világot vázol elénk, melyben a saját végességünk felett érzett, illetve a politikusok hazudozása miatti megrökönyödés pusztító, a morfin delejes vonzásába menekülő életfilozófiát hoz létre, egy kor őrjöngő apokalipszisét hűen festve meg előttünk. Ráadásul az előző zseniális Depeche Mode – feldolgozás után ezúttal az R.E.M.-től gondolták újra a Losing My Religion-t. Ismét csak kiváló ízlésről tanúskodik a választás, és persze igen eredeti módon játszották fel a dalt, néhol más helyre téve az arányokat, máshol egészen újraértelmezve a régi slágert, de mindenképpen tökéletes kvintesszenciáját nyújtva a nemrég feloszlott banda álmaiból ébredő, látszatvalóságba rejtőzés helyességében már kevéssé biztos poémájának. Jobb is lett a Lacuna-féle változat, mint az eredeti!
Ehhez kiválóan társul a zenei oldal nívóssága, melyet eddig is megszokhattunk olasz barátainktól: a szakszóval csak “female-fronted metal”-nak nevezett műfaj ezzel a koronggal is bizonyítja, hogy valóban a stílusok királynője, miként Christina is jól láttatja ezen elsőségét a női nem tekintetében. De ugyanúgy jelen van a hivatalosan “beauty and the beast metal” jellegzetes vonása is, ami itt Andrea Ferro képében ölt testet, legalábbis a “szörny” oldala, a szépség pedig természetesen Christina, a szirénhez hasonlatos báj és kellem. Kiváló kontrasztként szolgálnak ők ketten ehhez az egyébként rendkívül felkavaró, monumentális produkcióhoz, mely kifejezetten az értékközvetítést és a kísérletezgetést helyezi a puszta szórakoztatás fölé, így mutatva mindannyiunknak példát szürke és kisszerű életünk megváltoztatása érdekében. Örök társul szegődik fentiekhez az elegáns megvalósulás, az energikus játszadozás, az egész albumra jellemző módon a Lacuna Coil muzsikájának három legfőbb ismérve: pikáns, pimasz, provokatív.
Értékálló mestermunka, cizellált remekmű, örök klasszikus, experimentális csoda, a 21. század eddigi legjobb albuma!

Bár a múlt szombatra meghirdetett Deafheaven-koncertre igyekezvén még az járt a fejemben, hogy milyen kemény dió (RIP) is lesz összezárva lenni ismét a sok füves hippivel (akár csak a tavalyelőtti Wolves In The Throne Room-on), de félelmem alaptalannak bizonyult, sőt! Jelenleg én szégyellem magam, hogy nem fedeztem fel korábban a stílusirányzatban rejlő mélyebb és igazabb lehetőségeket, de az amerikai post-black metalrockerek mulatsága, illetve annak közönsége bebizonyította, hogy valóban ez ma a dörgés.
Kezdődött azzal, hogy a Trafikhoz érvén döbbenten konstatáltam: itt jelen lesznek hosszú hajú alakok is, sőt, többen kifejezetten metálfésznek akartak látszani, mintha manapság ez még kúl lenne, mintha a ’80-as évek még itt ülne a nyakunkon, és ne fedeztek volna fel azóta rengeteg értékesebb, hasznosabb zenét is a fémes zajoknál. Szerencsére azért a vastagkeretes szemüveg és a sál is szép számban képviseltették magukat, bár előbbi ez esetben betudható volt Tél Tábornok Támadásának, míg utóbbi annak, hogy egyeseknek rossz a szeme (meg talán a füle is, de az más kérdés). Szóval jól elvoltam az ilyen elkülönülések biztonságos szemlélésén, amikor egyszer csak elém toppant a Wolf Shaped Clouds szörnyűségesen rideg screamo muzsikájávál, melynek hatására meghűlt ereimben a vér. Bizony, a srácok gonoszságához már a rendkívül emocionális, ámde fájdalmas és erőszakos muzsika hallatán sem fért kétség, csak úgy röpködtek az egyszerre ravasz és rettentő riffek, a síkideg sikolyok, a hácés hangulatok, valamint egyéb finomságok. Akkor még nem sejtettem, hogy békaemberekkel fogok találkozni, de mégis így történt: koncertjük után fedeztem ugyanis fel, hogy Marci névre hallgató dobosuk a legtrúbb féjsz a világon, merthogy talpig feketében volt, de még felvarrók is díszítették ruházatát! No csak – morfondírozok magamban -, meg eb ura legyek, ha ez fakó, de mégis: és máris ott voltak a többi barátai, akik szintén hardcore benne vannak a black metalban, egyiken például egy ijesztő Burzum-póló, de Wolf-dobosunkon is terjesztette a sötétséget a Black Sisters-felvarró. “A Deafheaven egy rakás szar” – nyilvánította ki, és azonnal tudtam, hogy ennek így kell lennie, mert ha valamit már a hipszterek sem szeretnek, akik nem is hipszterek, hanem igazából black metálosok, akkor az egyáltalán nem lehet menő. Újdonsült pajtásom rá is bökött somolyogva az olasz Hierophant által eladásra kínált portékára: “Szerinted mit keres Horgh a pólójukon? Röhejes” – jelentette ki, és szinte éreztem, hogy azt is hozzáteszi gondolatban: “A kurva anyjukat”. Persze nem tette, mert inkább hallgatott, meg magában mosolygott, ahogy egy igazi true archoz illik.
Közben lezajlott a Wasted Struggle és a Hierophant koncertje, de ez csak wasted time volt meg elephant in the porcelain market, merthogy valójában azért mégis csak vártam az amerikai csodagyerekeket, akik majd megmutatják ennek a Wolf-dobosnak is, hogy nem gáz dolog black metalt keverni post-rockkal.
És lőn! A Deafheaven jött, látott, és… el is ment! Három számuk mégis ékesen bizonyította azt a sokszor hangoztatott és így realitást nyert hülyeséget, hogy a kevesebb néha több, mert ők kurva keveset játszottak, de többet nem is kellett, mert azt már mindenki unta volna. Meg hát nincs is annyi számuk még szegényeknek.
A legutóbbi albumuk, azaz a Roads to Judah legromantikusabb szerzeményei itt voltak azért velünk, és azt képesek voltak maximális intenzitással elénk tárni, valamint olyan hihetetlen brutalitással, aminek hallatán tényleg még egy igazhitű hipszter is megnyalhatta a szája szegletét. Hja, kérem, a black metal mégis csak lehet habostorta!

Újabb kanadai black metal produkció, mely a tradicionalitás és a nemzeti büszkeség jelszavai mentén kíván minket szélsőséges eszközökkel lenyűgözni, akár csak teszi ezt a Forteresse, a Sui Caedere, a Csejthe és a többi istencsapása. Persze mind tudjuk, hogy az ezen formációk székhelyéül szolgáló Québecen belül nincs mire igazán büszkének lenni, fel is töltik hát a muzsikájukat más népek autentikus népi kiskedvenceivel, a Csejthe például Báthory Erzsébet vérével, a Forteresse magyar búzamezőkkel, vagy a jelen esetben tárgyalt Neige Et Noirceur szintén magyar csuhajjával. Az előző, La Seigneurie Des Loups című anyagon például a Magyar Népmesékből ismert rugózó effektre rázhattuk a rőzsét és izzadhattunk québeci zászlót, de néhol a táncházakból ismerős kellemes nótaszó is felcsendült sokunk örömére.
Most ebből sajnos visszavett Zifond, az egyetlen tag, viszont az extremitásból és a hősi hevületből kevésbé, így ismét egy nagyívű, méltóságteljes, ám rendkívül agresszív lemez jöhetett létre, melyen megtalálhatóak ugyanazok a mágikus, sejtető elemek, melyek korábban is jellemezték a Neige Et Noirceur-t.
Fifikásak ezek a québeciek, jól tudják, hogy francia anyanyelvükön a jól ismert black metal sablonok, nemzetek felett átívelő természetközeli panelek is titokzatosságot, eredetiséget tudnak sugallni, és egyáltalán, a nyelv használata jótékony hatással van az egész zene milyenségére. Persze itt nem csak ennyiből áll a dolog, valóban rendelkezik a muzikális oldal egyfajta varázslatos szakralitással, kiismerhetetlen földöntúli ragyogással, ugyanakkor a szövegi rész nem mondható túlzottan merésznek, amiről mindent elmond már a név is: Neige Et Noirceur, azaz Hó és Feketeség. Na ez minden más nyelven iszonyat gagyi lenne, de hát a franciának megvan az a jótékony hatása, hogy gondosan elfedi a kevéssé izgalmas tartalmat, ráadásul némi perverz magasztosságot is társít hozzá. Persze vannak olyanok is, akik a dolognak ezt a részét is zseniális egyediséggel teljesítik ki, de őket elsősorban a franciák között kell keresgélni, lásd Peste Noire, Diapsiquir, satöbbi.
Na de a Snow and Blackness teljesítménye felett tényleg badarság lenne átsiklani: valódi kegyetlenség tapasztalható itt meg, a legnemesebbnek tűnő hagyományok magasztos lendületébe csomagolva, nyakon öntve némi elvarázsolt ámulattal, illetve hisztérikus sikoltozással és harcos természetvédelemmel. Utóbbiról tanúskodik a feldolgozásra került Bérurier Noir-szerzemény is: ez eredetileg egy francia punkbanda nótája, így egész izgalmasnak mondható a black metalt ambienttel vegyítő újragondolása, melyre valószínűleg a mondanivaló miatt kerülhetett sor: a Les Bûcherons az elvetemült favágókat éneklik meg, akik egyre beljebb haladnak az erdőben, kivágnak egyre több fát, ám végül semmi nem marad, csak a sivárság, a szomorúság, a rendezetlenség, és a derékba tört fák meghasadt kis szíve.
A Hó és Feketeség ezúttal is egy igen intenzív, hangulatos és sötét himnuszokkal felturbózott lemezzel állt elő, melyet szétfeszít az izzó lelkület, de csitít már a ködös hegyek bús magánya.

1. Mi a legfontosabb tapasztalat, amit a saját bőrödön tanultál meg?

A Gróf

„Tedd, vagy ne tedd! De ne próbáld!” – ezt a Birodalom visszavágból tanultam.

2. Kit tartasz a mesterednek / példaképednek?

A 85 éves nagymamámat és a 900 éves Yodát.

3. Honnan jön az inspiráció?

Bárhonnan az életből. Akár ez a szituáció is inspiráló lehet, hogy most megkaptam ugyanazt a kilenc kérdést, amire minden héten más interjúalany válaszol, és az égvilágon semmi személyes nincs bennük. Igen, azt hiszem erről is tudnék egy újabb lemezt írni.

4. Hova utaznál, ha most kaphatnál egy repülőjegyet?

Én még csak Norvégián belül repkedtem, úgyhogy egy másik európai országba, bár kicsit félek, hogy ez ma már nem az a földrész, amit Az Akarat Diadalában vagy a Jud Süssben lehet látni.

5. Ha megvalósíthatnád 2 nagy terved, mik lennének azok?

Sosem szövök olyan nagy terveket, amiket végül nem tudnék megvalósítani. De ha most álmodoznom kell: a szabadkőművesek történetét külön tantárggyá tenném általános iskola ötödik osztálytól, ja, és a Divízió88-at elhoznám Bergenbe  koncertezni – persze csak akkor, ha ez véletlenül mégse jönne össze a város új polgármesterének, ahogy azt nekem személyesen ígérte.

6. Hogyan töltesz legszívesebben egy szabad szombat estét?

Koncerttel semmiképp, most szombaton például Hangmásra és Moogra sem megyek.

7. Milyen zenét hallgatsz munkához, és milyet kikapcsolódáshoz?

Kikapcsolódáshoz Wagnertől Pucciniig, Sztravinszkijtől Elgaron át Haydnig és Brahmsig mindent, ami nem gitárzene. Meg mindent, ami nem metal. Ős-diszkót, szinti-popot és a nyolcvanas évek slágereit. A munkát meg semmi nem tudja úgy pörgetni, mint a korai Csajkovszkij, a Кuznyec Vakula-operáig bezárólag.

Az egészet innen plagizáltuk össze: http://hg.hu/cikk/design/13875-butapest-a-darabolos-pingvin-es-a-grof

Ország: Amerika (Americae)
Törzs: Feketén termők (Noiroliphyta)
Osztály: Többszikéjűek (Vikerneucariotae)
Rend: Anarcho-cimbalmisták (Anarcho-cimbalmae)
Család: Árva (misanthro-orphanae)

Alcsaládok:

— Kévekötésűek (brutaloplantae)
— Virágvirgázók (virgae fleurae)
— Szuicideafélék (deprorchidae)

Az anarcho-cimbalmisták rendjébe tartozó Botanist kozmopolita, szinte minden szárazföldi helyen megél Németország és Ukrajna kivételével. Többnyire a tengerentúlon fedezhető fel, de virágot bont az öreg kontinensen is, bár Európában igyekeznek hamar megszabadulni tőle, kártevőnek vélvén annak furcsa szokása miatt: ha a lakásunkba engedjük, hamar a fülünkbe fészkeli magát – vagy az egyiken be – másikon ki, vagy betelepülve fakaszt rügyet.
Gazdasági jelentősége csekély, ugyanakkor többen is hobbiszinten tenyésztik, csak hogy nevethessenek azokon a szobatársakon, akik érzékenyen reagálnak a növény szokatlan szárba szökkenésére. A cimbalmisták nemzetségébe tartozó Botanist ugyanis kifejlődött állapotában úgy néz ki, mintha egy hosszú hajjal rendelkező ember lenne – bizarr formában reá boruló lepellevelei ekkor lekonyulnak, melyek alatt lévő magvak két nagy fekete szemhez hasonlítanak, míg a jobb alsó külső lepellevél egy nagy vicsorgó szájat formál.
Megporzáskor jellemzően a tapadókorongok és a különböző scenaekben elhelyezkedő pollenszemek együttesen ragadnak össze a Méh számára gyűjtött régi Hammerlapokkal, melyekkel próbáljuk agyonütni az idő mellett a Botanist és a Neuron párosodását, többnyire sikertelenül. A végeredmény így a Botanist újbóli reprodukálása, melynek során ismét kocsányon lógó szemekkel, illetve szélesre nyílt szájszervvel figyeljük, mire képes manapság a természet.
A Botanist tenyésztésekor ne feledjük a legfontosabbat: plántálni a gyűlöletet, szeretni a palántákat.

Tulajdonképpen papíron borzalmas lenne az a konstelláció, amelyet sokak a tökélyig fejlesztettek az új évezred hajnalán, de többek nyilván egyszeri meghallgatás után is fejfájást kapnak a black metal és a post-rock ilyen szégyentelen vegyítésétől, az általuk keltett hangulat ilyen súlyos egybejátszásától. Mi azonban mégis azt mondjuk, hogy egyszer élünk, hadd lássuk, miként tudnak ezek a műfajok sokadik kifulladás után is egymás hátán új életre kelni, újabb közönségeket megszólítani, újabb határokat áthágni.
Az amerikai Deafheaven (és ez a többi hasonszőrű zenekarra is elmondható) valószínűleg nem elsősorban a black metal hívőket akarja kissé kimozdítani önmaguknak lehatárolt világukból, sokkal inkább más színterek rajongói számára igyekszik feldolgozhatóvá tenni az ezzel a világgal járó hihetetlen beleélést, lendületet és mélységes gyűlöletet. Persze a másik táborból is többeket megszólíthat ez a fajta kegyetlen bájolgás, de mégis jellemzőbb, hogy a metal játékszabályait kevésbé komolyan vevők körében talál tetszésre a DFHVN gyönyörködtetéssel dúsított, mégis elementáris erejű muzsikája.
A recept mindazonáltal nem túl bonyolult: a különböző lágyan folyó merengések, éteri magasságokig kalauzoló riffgörgetegek mellé a tempót belövik a lehető leggyorsabbra, továbbá a vokált is zsigeribbre, kíméletlenebbre vették, így létrehozva a tökéletes amcsi hipszter blacket valahol a Wolves in the Throne Room, az Alcest és a többi hasonló cukiság határmezsgyéjén.
Bár a szövegeik a számcímek alapján komolynak tűnnek, de valójában nem több ez sablonos sorok egymás mellé ollózásánál – kár, mert az Alcest legalább ezt meg tudta oldani fogósabb, költőibb módon, DFHVN-éknek meg csak a “why have some gone, but we are still here? sitting in a circle of clouds. enforced upon my head. above my eager eyes. misplaced. my mind abandoned” -féle uncsiságokra futotta. Persze ez első albumnál még talán nem is akkora probléma, szerződtethetnek a másodikhoz már egy ex-bölcsész poétát, addig meg nekünk itt van élvezeti forrásként erőteljes, sodró, kellemes perceket hozó zenei világuk, mely szerencsére még remek formában van, szemben mondjuk az Alcest-tel, akiknek új albuma már igencsak szürkés, kopottas képet mutat.
A Hierophant is újonc a pályán – self-titled albumuk két éve jelent meg az olasz csődöröknek, és keményebb kötésű, mindazonáltal befogadhatóbb hardcore / sludge egyveleget játszanak rajta több-kevesebb sikerrel. Elmondható róluk, hogy úgy sikerült megtartani a zenei él morózus tartását és a hardcore-ra jellemző szikár egyszerűséget, hogy az befogadható még a sokszínűség iránt elkötelezettek számára is – származhat ez az egyébként borzalmasan fárasztó sludge mocsokból, de a néhol már black metalos magasságokig emelkedő kitartásokból és fagyos hangulati elemekből is. Máskor meg a The Ocean korai durvulatai juthatnak az ember eszébe, persze jóval kevésbé komplex, a laikusok számára is élvezhető formában prezentálva. Mindegy is, egyetlen eddigi albumuk egészen hallgathatónak bizonyul – talán a koncerten sem lesz túl egysíkú szigorú zenéjük befogadása.
A két magyar előzenekar közül a Wasted Struggle operál brutálisabbnak mondható megoldásokkal – a helyenként thrashes lendülettel, fűszerezéssel elnyomott nóták is inkább a hardcore zenék talaján mozognak. Koncerten való keménykedéshez kiváló is, további sikerek még váratnak magukra.
A Wolf Shaped Clouds névre hallgató zenekar pedig inkább screamonak szereti nevezni magát, az erre a műfajra jellemző sajátosságokkal előállva a hangulatingadozásokra fogékonyabb közönség számára. Érzelmes kinyilatkoztatások, titokzatoskodó és mégis könnyed zeneiség, katartikus üvöltözés, ilyesmi. Ha a Libido Wins-t már szeretjük, hamar megbarátkozunk valószínűleg a felhős srácokkal szintén, meg amúgy is: ebből a fajta zenéből, minek hallgatása közben szenvedő szívünk békaugrásban közelítheti meg visítozástól tönkretett torkunkat, szóval ebből sosem elég.

Deafheaven, Hierophant, Wasted Struggle, Wolf Shaped Clouds
2012/02/11
Trafik Klub
2500 Ft
Tukker Booking
rantottbus ajánlásával

Néha magunk is elámulunk azon, mennyi celeb tiszteli és szereti szerény oldalunkat, lepi meg újabb és újabb kommentekkel/lájkokkal, netalántán linkeli be mókás sorok kíséretében személyes blogjában.
Egyik ilyen országos cimboránk Para-Kovács Imre, aki már jó ideje újságíróként tengeti napjait, jelenleg éppen az Amerikai Népszava berkeiben buktat kormányt és elemez vicceskedve ellenzéket. Ez még talán nem is lenne olyan érdekes, meg aztán rantottbus főnök úr sem túlságosan szereti a politikát, mondván, ez mindig eszébe juttatja az ember és a blacker kicsinységét ebben a bürokratikus és fölénk magasodó világban. A hatalmat viszont annál inkább kedveli ő is, és jól tudjuk, hogy egy zsurnaliszta-médiasztárral való spanolás végül meghozza gyümölcsét, ha évek múlva is, de egyszer mindenféleképpen. Akkor majd mi leszünk az új Index, ezt már most elmondhatjuk.
Szóval ez a Para-Kovács tavaly írt hozzánk kommentet is, és mikor emiatt nagylelkűen szóltunk neki, hogy mert ilyen jófej volt, írhat hozzánk cikkeket, ő hozzánk hasonló szerény pironkodással volt kénytelen visszautasítani ajánlatunkat. Hiába, a legnagyobbakhoz nem egyszerű felnőni.
És mivel mostanság szokássá vált a levelek kiszivárogtatása, mi sem szeretnénk lemaradni. Hajrá-hajrá Para-Kovács, mutasd meg nekik!

Holden (H) — Üdv Magyarországról, Barney! Mit lehet tudni az új lemezetekről?

Barney (énekes – Napalm Death) (B) —Ember, te hogy jutottál Internethez? Kiskapu a rendszerben? Nos, ez gyöngén pislákoló reménysugár a totalitarizmus fénytelen rengetegében, ahol ehhez hasonló szellemi menedékül is szolgáló kiugrás dicsőbb, mint azt gondolnánk. Büszke vagyok rád, hogy fel tudtad venni velem a kapcsolatot, bár a kapcsolatok ma széthullanak, mint lángvágóval atomi molekulákra szaggatott függőségek. Ilyen drog ma a Facebook is. Az egész világ szétesőben van, de valami új jön létre helyette.

H — Mondhatni, hogy ez az új album fő üzenete is?

B — Számomra igen, de úgy tudom, mondhatni kettőnk közül csak én tudok, neked öncenzúrával kell élned. Az én szövegem viszont ne merd, baszod, mert irgalmatlanul elkalapálom az önkény megmaradt képviselőinek hosszúra nyúlt áspis akaratát! Leromboljuk a falakat, mint anno a kínaiak is az övéket!

H — Mármint a berliniek.

B — Mindegy, szóval az elnyomók nem fognak sokáig uralkodni ezen a Földön, a végóra mindenki számára közeleg. Erről láttam nemrég egy érdekes dokumentumfilmet is, amiben arról beszéltek, hogy a haláltáborokban régen miként ölték meg az embereket. Ez több szöveget is inspirált most, és igazán hatásosan kifejtjük, miként vágták ki a szemüket és az agyukat, baszki, olyan kemények leszünk, mint a Slayer! És innen üzenjük a diktátorotoknak, hogy nem sokáig járhatja kanasztáját a kivégeztetett zsidók belei fölött!

H — Vagyis kanosszáját. A nálunk lévő helyzet megihletett más dalszövegeket is?

B — Persze, mind rólatok szól. Van egy például arról, hogy miként kell vidéken munkatáborokban robotolnia a dzsipsziknek, hogy aztán a nap végén belelőjék őket a meszesgödörbe. Megjegyzem, ez a téma nagyon sokkoló volt számomra! Eddig legalábbis azt hittem, ezek mesebeli lények, akik csak Mercyful Fate – dalszövegekben, és nagymamám históriás könyvében fordulnak elő. Minden nap tanul valamit az ember! Ha mást nem, túlélni percről percre, ahogy nálatok is kell az elnyomott proletariátusnak!

H — Jártatok tavaly a pécsi Rockmaratonon is. Tapasztalatok, emlékezetes momentumok?

B — Hú, rengeteg ilyen volt! Megdöbbentett például már akkor, hogy az ottani rockerek milyen szolgalélekkel mozogtak együtt a színpad előtt, gyakorlatilag minden ember ugyanazt csinálta. Olyan volt, mint egy kibaszott konformista koncentrációs táborban! Meg is kérdeztem utána egy szerencsétlent, hogy miért nem tör ki, de csak rázta a fejét, és egy üres füzetlapot tartott elém. Szerencsére vágtam, hogy ezt az autisták csinálják, úgyhogy elvettem tőle, és gyorsan elmenekültem. De a többiek szemében is már látszott a félelem, mely a diktatúra egyik legbiztosabb előjele.

H — Most, hogy a MegaUpload befuccsolt, számítotok nagyobb bevételre az Utilitarian terjesztéséből?

B — Igen, az internetes fájlmegosztás egy nagyon komoly probléma napjainkban, és gyakorlatilag már csak a koncertekből van bevétel. Ezzel kell megküzdeni, mint egy a jogokat sárba tipró hatalomittas szörnyeteggel, de mi sikeresen álljuk a sarat. A Napalm Death rajongói amúgy is lojálisak, de nem szolgalelkek, lemezvásárlók, de nem kapitalisták, moshban császárok, de nem háborúzók, mizantrópok, ugyanakkor társadalmilag roppant érzékenyek. Kivéve ti, mert nálatok diktatúra van.

H —Köszönöm az álinterjút, Barney. Egyébként mi a véleményed Magyarországról?

B — Hát, eddig csak koncerteken jártam nálatok, de az unokaöcsém egyik volt osztálytársa magyar lányt vett el, és nálatok is töltötték a nászutat. Nagyon szép ország, és finomak a kaják – el nem tudom képzelni, hogy bír ez a Sandra 9 millió embert etetni. A magyar lányok a legszebbek a világon, és igen, nálatok van vízzel elválasztva a két városrész, ugye? A Parlament gyönyörű!