Következő rejtvényünkben, mely szerkesztőségünk fél éven át tartó, hosszú és megfeszített CGI-programozási munkájának az eredménye, a következőre lennénk kíváncsiak: Mi hibádzik az alábbi videókon?

A szerencsés nyertesek kommentjét töröljük.

Lapunk cinikus hangvételéből következően olvasóink akár azt is feltételezhetnék, hogy az év koncertjét számunkra idén nem is nyújthatná más, mint a Cynic budapesti fellépése. S hogy tévednek-e? Naná, hogy nem, hiszen a 2007-ben alakult, amerikai Fürgerókalábakként is emlegetett Boston-i fiúcsapat valóban szívünk egyik csücsikéje.

De mit is nyújthat egy Cynic-koncert a zenekart még nem ismerők számára? Felhőtlen kacagást, mi mást! Először is, a vallásellenes paródiák kedvelői valóságos Kánaánban érezhetik magukat dalaik hallatán, hisz ugyanúgy pellengérre állítják a keleti filozófiát – slágerlistavezető single-jükben pl. az elefántfejű istent, Genesha-t teszik nevetség tárgyává, akinél szerintük még Maja, a méhecske is vállalhatóbb istenkép -, akár a kereszténységet – egyik kétpercesükben Ádámot egyenesen Mirr-murral, a kandúrral azonosítják -, de repertoárjukban éppúgy megtalálhatók a mulatságos köntösben tálalt brutális trancsírozós témák – pl. a dobost nyolc esztendősen megcsaló Biankáról szóló kegyetlen őrlés -, mint a hallgatóközönség-szélesítési célzattal, a potenciálisan realizálható árbevétel maximalizálásának céljából megírt, napjaink nerd-jeit megszólító nóták. Utóbbira láthatunk példát az internetes társadalom, a nyelvtan szabályait tökéletesen semmibe vevő és drasztikusan lerövidítő, a szóközhasználatot eleve elutasító viselkedésmódját kritizáló a Space For This című szerzeményben, de a nyílt WiFi-hálózatokon keresztül netet lopó ficsúrokat is górcső alá veszi a brigád a The Unknown Guest című szerzeményben.

Egyszóval aki felhőtlen kikapcsolódásra vágyik és hiányolja a metálból az igazi, az élet minden területét érintő humort, ne habozzon és látogasson el december 13-án a Wigwamba, ugyanis a művésznevét a Másvilág című filmből kölcsönző frontember és zenekara garantált, hogy nem fog számára csalódást okozni!

Update:
Most kaptuk a hírt, hogy a zenekar új, 2012-ben a rádiókba kerülő klipjét Gróf Balázs rendezi!

Blekkmetál, te hazudtál, mégis mindig várok rád. Rég volt, hogy hittem már. Az életben talán egy Det som engang vár. Volt idő, mikor elhittem a gyerekmeséket a könyvekben. Ártatlan lelkem hogy sejtené, a szép könyvek csak átverés. Minden gyermek így nő fel, ha eljön az idő, hát ébredj fel! De láttam egy világot magamban, mit el nem mondhattam szavakban. Blekkmetál, ha erre jársz, kopogj hozzám, én vártam rád! Rég volt, hogy hittem már. Az életben talán egy Graablick Blev Hun vár. Emlékként mégis bennem él, színes képek s egy új remény. Gondtalan életem véget ért – ez valóság, nem képregény. Irigylem néha a gyermeket: futhat, játszhat, nevethet. Mégis egy dolgot nem értek én: miért kell hinnem benned rég? Én mondom… Blekkmetál, te hazudtál… Rég volt, hogy hittem már…

Dimmu Borgir-Abrahadabra-(Limited Edition)-[2010/APE/lossless/cd] – RMT -free-	DIMMU BORGIR: Abrahadabra (2LP)(rendelésre!) 8 150 Ft

Nehéz, nagyon nehéz döntés.

Mivel tisztában vagyunk vele, hogy a metál néger zenei gyökerekkel rendelkezik – ezt Viky is számtalanszor lenyilatkozza annak érdekében, hogy szélesítse feketebőrű rajongóinak táborát -, valamint a tegnapi nap folyamán azzal is kénytelenek voltunk szembesülni, hogy a vuvuzela minden idők talán legmonotonabb és legidegesítőbb zajkeltő eszköze, így… Nos, igen, elég egyértelmű, mi következik ebből: bizony, ezúton szeretnénk felhívni a mélyen tisztelt blekker zenésztársadalom figyelmét arra, hogy itt egy még kiaknázatlan lehetőség, egy olyan nyerő kombó, amit vétek lenne kihagyni. Azt vallom, nem érdemes az életre… vagyis várjunk csak, a stílusra éppen, hogy a halálimádat jellemző, úgyhogy helyesbítenék: nem érdemes a halálra egyetlen olyan fekete fémzenében gondolkodó tisztességes fakezű sem, aki bármilyen idegen elemet is importálni merészel a dob-basszus-gitár-varjú szent és sérthetetlen kvartettjébe, de ez az eszköz, úgy vélem, kivételt képezhet, olyannyira beleillik a koncepcióba. Zavaró, dallamképzésre alkalmatlan, egyhangú, hipnotikus stb. Szerintem keresve sem találhatnánk jobb “hangszert” a hangkép tökéletesítésére. Úgyhogy uraim, kalandra fel, tessék megörvendeztetni a nagyérdeműt már a VB ideje alatt legalább egy vuvuzela-centrikus norvég szuicid blekk kiadvánnyal, sőt, javaslom Dimmuéknak, hogy az unalmas, gagyi szimfonikus betéteikben a összes fúvóst cseréljék le vuvuzelára. Ja és Vargra visszatérve: ugye látjuk a Filosofem borítóját? Mi más szimbolizálná jobban, hogy hősünk mennyivel is jár az egész mezőny előtt, mint maga a tény, hogy ő már 15 évvel ezelőtt vizionálta az általam kívánt jelenséget. Cikkünket azt hiszem, nem is zárhatnánk méltóbban mással, mint a klasszikus Chuck Schuldiner-mondat némileg modifikált változatával: Let the vuvuzela blow!

Pár további videó.

És most tegye fel a kezét, akinek az Until The Light Takes Us két főszereplője közül jobban tetszik a szerepét túljátszó Gylve, mint Kristian, az ösztönös showman! Ettől függetlenül az utolsó Burzi álmodozóssága természetesen még mindig ugyanúgy megbocsáthatatlan.

4 évvel és 11 hónappal az előző eset után Peter Steele úgy gondolta, meghal mégegyszer, ezúttal azonban úgy istenigazából. Hiányozni fog.

Nem csak a blekkmetál, bizony a tress sem igazán jó már másra, minthogy szánakozva röhögjön rajt az ember. A Gitár Magazin újságírója, Varga Gábor sem gondolja ezt másképp, így az újság legfrissebb számának Five Finger Death Punch-interjúban nem átallotta helytelenül leírni pár régi legenda nevét. Hogy mások szerint a műfaj nem a szellemi toprongyok zenéje és a retróhullám sem marhaság, valamint a kiöregedett legendák vergődései, újjálalakulásai sem megmosolyogtatóak egy csöppet sem? Nos, talán nekik is idejük lenne rájönniük, hogy: Thrash till death is dead!Let the modern metal flow!

Ugyan a politizálástól igyekszünk távolmaradni, mégis úgy érzem, képtelenség szó nélkül elmenni a következő felfedezés mellett. Egyik este, miközben gyermekemmel arra készültünk, hogy átnézzük a Toldiról tanultakat, a könyvek között kutakodva egyszer csak megpillantottam ének-zene könyvét. Mint zeneszerető ember, rögtön felcsillant a szemem – többen szúrós szemmel nézhetnek most, hisz az igazán értékes blekkerek imádott stílusukon kívül mást nemigen hallgathatnak, de megnyugtatásukra: mivel klasszikus és népzenei motívumok számtalan kemény horda muzsikájában is előfordulnak és itt nem a Dimmu Borgirra vagy a Korpiklaanira gondolok, ez talán még belefér.

Szóval lapozgatok jókedvűen, fel-felseljik pár régi emlék, Tavaszi szél vizet áraszt, stb., majd egy váratlan pillanatban hirtelen arcomra fagy a mosoly. Általában csinos női mellsők és hátsók szkennelésekor szokott üzemzavart okozni a retinára vetítő projektor, most egy egészen más látvány okozott hasonlóan sokkoló hatást. Mégpedig ez:

Igen, jó, ha tudjuk, hogy a Jóska, levelet hozott a posta és a Bye-bye, lány is részét képezik a felnövekvő generáció nemzeti tantervének. És ez még csak a kezdet, továbblapozva ökölbe szorult kézzel vettem tudomásul, hogy olyan dalok tűnnek fel a népdalok és kantáták között, mint a Fresh-féle Funky baby, sőt, a Hooligans-féle Királylány.

Valahol megértem, hogy úgy gondolják ott fölül a nagyok, egy-egy modern pop- vagy mulatós sláger a hagyományos anyagba csempészésével elérhető, hogy a gyerekek megszeressék az énekórákat, s talán fogékonyabbá válnak a minőségi oktatás tárgyát képező gregorián himnuszok vagy zsoltárszimfóniák tanulmányozása iránt is, de azt már egészen felháborítónak tartom, hogy ha már egyszer nyitunk, a metálzene ajtaja ez esetben is hét lakattal zárva marad. Kérdem én, hol van egy, az életre bölcsen nevelő Háború lesz vagy a Hidegvér? Esetleg az egészséges(?) hazaszeretetről szóló Végzet utolér dalai? És a Sátán kutyája vagy A metál ördöge? Azt mondom, szeretett stílusunk bármennyire is éppen hogy az összefogás ellen kéne, hogy szóljon, akit ugyanúgy dühít a dolog, mint engem, írja már alá ezt a petíciót.